A méh

Eljött az ősz, s vele minden mi arany és sárga
Arany és sárga, színei az örömnek, gazdagságnak,
s mégis ahogy gőzölgő kávém kivisz a teraszra,
álmos szívem valami összefacsarja.

A kávém fekete, akár a kerti asztalka,s rajta egy tragédia szárnyait bontogatja.

Ezüst és fekete, színei a hűvös gyásznak,
s mégis ahogy kis csíkos vendégem lábai az égnek kalimpálnak,
lelkemből felsóhajtanak az elhalt vágyak.

Kortyolok a kávémból, s tettvágyam felébred,művi szakértelemmel a méhre tekintek.Nézem, miként vergődik ide-oda hirtelen,ezüstös szárnyacskái már nem szolgálják idelenn.

Hamis bizalommal, mentőöv után nézek,s kezemben egy gallyal visszatérek.Fölé tartom lágyan a mentő gallyacskát,kis lábai hiába ölelik át.

Fölkapaszkodik rá s még egyet zizzen,de visszahullik hangtalan s az égre tekint mereven.Fekete gyémánt szemek, értetek én már mit is tehetek?E szorgos kis lélek elhagyott titeket.

Nézem, csak nézem, e fénytelen tekintetet,Míg szívemet a kétely, mint néma féreg marja meg.Szánom s mégis irigylem, e tökéletes halált,hisz nyugodtan alhat az, ki megtette mit a nap kívánt.

Ó bár tudhatnám én is, a sors tőlem mit is vár?
Az út, amelyre lépek, visz e valahová?
Égtől kapott eszközeim, vajon a jóra használom?
Tettem e már úgy, hogy a világ hasznára váljon?Létezik e egyáltalán az általam vélt értelem?
S van e a Földön mi megkívánja létemet?

Nézem, csak nézem az aprócska kis testet,melyet a nap melege aranybarnára festett.
Pihéi mily könnyed játkékszerei az őszi szellőnek…

Eljött az ősz, s vele minden mi arany és sárga,
Arany és sárga, színei az örömnek, gazdagságnak,
s mégis ahogy kihűlt kávémba kortyolok,
számban valami keserű, az elmúlás íze tolong…

(H.É)